Népi orvoslás Velencén
NÉPI ORVOSLÁS VELENCÉN
EMBER ÉS ÁLLATGYÓGYÍTÁS
GYŰJTÖTTÉK: Juhász Hedvig Balatonalmádi, Kéttannyelvű Gimnázium
Nagy Ildikó Székesfehérvár, József Attila Gimnázium
Nagy Veronika Székesfehérvár, József Attila Gimnázium
Dolgozatunkban a velencei népi orvoslással, ezen belül a szervi megbetegedések, külső betegségek gyógyításával, a szülés körülményeivel és az ehhez kapcsolódó szokásokkal, valamint a Velencei-tó gyógyító szerepével kapcsolatos gyűjtésünket írjuk le.
A gyűjtött anyagból tükröződik, hogy a gyógyításban egyaránt jelen voltak a racionális és a mágikus gyógymódok. De a vegyes vallású -római katolikus és református- falu adatközlőinek elmondásából kitűnik, hogy a valóságos alapú gyógymódokra nagyobb súlyt fektettek, míg az irracionális gyógyításról elítélőleg nyilatkoztak. Ezeket általában babonának tartották, bár néhányan ennek ellenére használták. Az emberi élet első fordulója, ahol orvosra van szükség, a
SZÜLETÉS:
A terhesség körül a legjelentősebb szokás az anyajeggyel kapcsolatos. A várandós anyát, óvták az ijedségtől, és különösen nem volt szabad valamelyik testrészükhöz odakapni addig, amíg először meg nem mozdult a gyermek. Például a ma is élő G. Károlyné ,édesanyja terhessége közben paradicsomot főzött be. A forró paradicsom ráömlött a nyakára, s az asszony hirtelen odakapott. Ezért a gyermeknek ugyanott a nyakán piros anyajegye lett. „ még paradicsom csöppök is látszanak.”
Egy másik terhes asszony hátára ráugrott a kutya és a kisbaba szőrös háttal született. Egy érdekes történet arról szól, hogy egy családnak,ahol terhes anya volt felgyulladt a háza, Ő nagyon megijedt,s a gyereke nem tudott megtanulni beszélni és járni.
Hasonló eset több is volt, amikor pók, cseresznye vagy szilva esett a kismamára, és Ő hirtelen odakapott.
A gyermek nemére a has formájából és az anya viselkedéséből lehetett következtetni. Ha az asszony csípőben hordja a kisbabát, lapos a hasa, akkor lánya lesz, ha pedig csúcsos, akkor fia.
Azt tartották, hogy a fiút váró anyák gőgösebbek, büszkébben viselkednek, míg a lányos anyák viselkedése „anyásabb”, szelídebb.
Tóth Lászlónénak különösen jó megérzései voltak a születendő gyermek nemének megállapításával kapcsolatban. Azt is mondták, hogy az anya a második terhességénél már megérezte, hogy ugyanolyan nemű lesz-e a kisbabája mint az első volt, vagy sem.
Általában a lányok előbb, a fiúk pedig rendes időre születtek.
A burokban, vagy foggal született gyermekről azt mondták, hogy szerencséje lesz, de azt a fogát ki kellett húzni, hogy tudjon szopni.
Sejtették, hogy valaki foglalkozott az angyalcsinálással, de nem szívesen beszéltek róla.
A szülést a bábák vezették le. A bábaasszonynak nem szólt a terhes anya a szülés várható időpontjáról, de azt a bába megközelítőleg tudta, hiszen ismerte az egész falut. A szülési fájdalmak megindulásakor a férj szaladt el a bábáért. A szülésnél csak a kismama és a bába lehetett bent a szobában. Az elmondottak alapján a bábaasszonyok jobban vezették le a szülést, mint bármelyik orvos manapság. Az újszülöttet a bába megfürdette, párnába pólyálta, majd az édesanyát „ rendbe tette” és vizes lepedőt csavart szorosan a hasára. Ezt a kötést kétóránként kellett cserélni, hogy az édesanya hasa visszanyerje az eredeti formáját.
A bába kb. 7-8 napig járt a házhoz fürdetni a gyermeket és gondozni az anyát, akinek addig nem volt szabad felkelnie. A gyermek első útja a templomba vezetett, körülbelül 2 hetes korában.
A kisbabát nem volt szabad nyáron elválasztani, nehogy hasmenéses fertőzést kapjon.
A keresztszülőket szigorúan a rokonságból választották ki. A bába is jelen volt a keresztelőn, s az ezt követő ünnepi ebéden is. Az életképtelen gyermeket a bába is megkeresztelhette, ha nem volt lehetőség papot, vagy lelkészt hívni. Ezt hívták szükségkeresztségnek, s így a gyermek nem pogányan halt meg. A halott csecsemőt ugyanúgy temették el, mint a felnőtteket, de ezek a sírok külön helyen voltak. Egy sírba néha több koporsót is tettek.
A bábát leginkább természetben fizették, de a háború után már a községháza tartotta el.
Sokan beszéltek a szemmel verés hiedelméről, de állítólag kevesen hittek benne. A szülők, a szerencsétlen, fáradt szemű, összenőtt szemöldökű öregasszonyoktól féltették a gyermeküket. Ilyen asszony volt például Naca néni és Lidi néni.(R. K.-né)
A szemmel verés ellen védekezésül színes szalagot kötöttek a gyermek csuklójára, hogy az ártó szem először arra nézzen. Ha a kisbaba sokat sírt, nem tudott elaludni vagy a hideg rázta, szemmel verésre gyanakodtak. 3 szál gyufa parazsát szenteltvizes vízbe rakták, s ha az lerakódott a pohár aljára, bizonyságot nyertek. Hogy a bajt elűzzék szintén ezzel a szenes vízzel mosdatták meg a gyermeket ( arcát, szemét, homlokát, talpát. ) Törölgették illetve az ágy alá vagy a sarokba öntötték, közben imádkoztak.
Ha ijedtség volt a gyermek sírásának az oka, a kémény alatt ólmot öntöttek, hogy rájöjjenek mi okozza. Fogzáskor a kisbaba ínyét ecettel és sósborszesszel bedörzsölték. A kihullott tejfogat maguk mögé dobták, a következő mondókát mondva hozzá:
„ egérke egérke, adok neked vasfogat,
Te meg adjál csontfogat”
A református anyakönyv 1886-tól jegyzi a bábaasszonyok nevét és tevékenységük idejét:
1880-as évek :
Dvorek Antalné
Heles Istvánné
Orbán Istvánné Ispaner Teréz
özv. Erős Lászlóné
Hontaller Mária
Amler Andrásné
Úrfi Pálné
Csapó Istvánné
Németh Istvánné
Neubauerné
Varga Sándorné
Bognár Andrásné
Horváth Istvánné Verke Erzsébet
1890-es évek :
Sipos Józsefné
Tebr Istvánné (Kápolnásnyékről hívták)
Klopfer Károlyné
Kovács Anna
Lőrincz Lajosné
Jeges Jánosné
Újvári Teréz
Berenozkiné
Tóbiás Rozália
Rozsmann Mihályné
Józsa Julianna
Rácz Marianna
Budai Istvánné
1900-as évek:
Hajszál Jánosné
László Zsuzsanna
Kecsei Jánosné
Takács Katalin
Lőrincze Lajosné
Gyessei Mihályné
Hajnal Jánosné
Barna Józsefné
Kása Lőrincné
Farkas Józsefné
1910-es évek :
Barna Józsefné
1920-as évek :
Katchné
Pear Gyuláné
Polák Istvánné
Gubicza Józsefné
Peler Gyuláné
özv. Csányi Jánosné
Kiss Jánosné
1930-as évek:
Csibáné
Németh Julianna
Nagy Károlyné
1940-es évek:
Kalmár Sándorné (Kápolnásnyékről hívták)
Hublik Mária
Szűcs Istvánné
1950-es évek:
Asztalos Rozália
Az 1930-as évektől kezdődően vitték először az anyákat kórházba szülni, s 1959-ben jegyzik az utolsó bábát a református anyakönyvben.
Adatközlőink visszaemlékezéseiben a következő bábaasszonyok jelentek meg: Barna Józsefné 1905-1924-ig, Polák Istvánné 1923-1943-ig, Nagy Károlyné 1937-1944-ig, Hublik Mária 1946-1951-ig, Haján Mihályné Pálinkás Mária.
Az anyakönyvekből sikerült megtudni, hogy mik voltak az emberek halálának leggyakoribb okai. A gyermekek főként különböző görcsökben haltak meg, de jelentős volt a kelevény, tüdőgyulladás, sínlődés, nyavalyatörés, (epilepszia) csúz (izületi betegség) hurut, szívszorulás, himlő (1948-as járvány a gyermekek között) szegezés okozta halálozások száma is.
A gyermek halandóság meghaladta az 50-60 %-ot is.
A felnőttek halálát túlnyomó részt a görcs, hideglelés, nyavalyatörés, májzsugorodás, rákbetegségek, szívizom elfajulás, érelmeszesedés, trombózis, embólia, gutaütés, tüdőgümőkór és különböző járványok okozták.
Az első jegyzett járvány 1800-ban a pestis volt majd 1846-tól a tüdővész és a vérhas, 1866-tól a „cholera” ütötte fel a fejét. Az első világháború után spanyolnátha és a fejtífusz pusztított, a II. világháború után a rossz ellátás miatt végigsöpört az epekórság és a hastífusz.
Az emberek a mindennapos mezőgazdasági és háztartási munkákban gyakran szenvedtek sérüléseket. Nyílt sebekre főleg növényeket használtak gyógyításra : farkasalmát, paradicsomot. Az útifüvet és a diófalevelet megtörték, hogy nedvet eresszen, s így tették a nyílt sebre, de az utóbbi főzetével is mosogatták a nyílt sebet. Gyakran használtak vizeletet sebekre vagy szódabikarbónás vízzel fertőtlenítették. Sokat használt, ha a sebre összerágott, sós pirospaprikás kenyeret tettek.
Kelésekre piros paradicsomot, kovászt, tejfölös lisztet, timsót tojásfehérjével habosra verve, liszt, zsír és tejföl keverékét, farkasalmát, mályvát, lisztet kovászt, tejfölt és hagymát összekeverve, tollpihe és liszt elegyét, valamint langyos tejben elkevert lenmaglisztet alkalmaztak.
A méh vagy darázscsípést petrezselyemmel vagy ecetes vízzel dörzsölték be. A szél által kifújt kezet és arcot tejjel mosogatták.
Kutyaharapással és macskakarmolással orvoshoz fordultak.
A szemölcsöt lószőrrel elkötötték, vagy az úgynevezett kutyatej nedvét tették rá. Tyúkszemre, repedt sarokra és bőrkeményedésre hatásos volt a csalánfőzet: 1 marék csalánt 1 liter vízben 10 percig forraltak, majd kihűlés után áztatták benne a lábukat.
A birka és marha faggyút formába öntve tartották, közte cérnával. Így könnyen juthattak 1-1 kis darabhoz. Felolvasztva bőrkeményedésre használták. Szemölcsre és tyúkszemre gyakran használtak vérehulló fecskefüvet is. A leégett testrészeket általában tejjel kenegették.
A hajhullás megelőzése érdekében gyakran mostak hajat csalán, illetve hársfa teával. 2 dl vízbe 1 evőkanál gyógyfüvet tettek.
Szemgyulladásra szintén gyógyfüvet - kamillateát – alkalmaztak.
Ha valakinek árpa volt a szemén szembeköpték.
Fejfájáskor sósborszesszel kenték be a fejet. Fülfájás esetén egy evőkanálban étolajat melegítettek, ezt beleöntötték a fájós fülbe, majd vattával betömték, s így hagyták 1 óráig. Ezt kétszer, háromszor meg kellett ismételni. Máskor kövirózsát törtek össze, hogy nedvet eresszen, és ezt csöpögtették a fülbe. Ha huzatot kapott valakinek a füle, akkor felforrósított sót vagy korpát tettek rá szövetzacskóban.
Előfordult, hogy fokhagymát dugtak a fülbe vagy héjában főtt krumplit összetörtek és kis vászonzacskóba téve tették a fülbe.
Lyukas fogba szegfűszeget tettek, vagy egy kanálban papírt égettek és annak a hamuját tették a fogba. A sós-vizes, pálinkás, illetve sósborszeszes öblögetés is használt a fájós fognak. A foghúzást eleinte a borbély, majd későbbi időben a körzeti orvos feladata volt.
Az orrvérzést az orrcsont masszírozásával a fej hátrahajtásával szüntették meg, ezen kívül jéghideg vizes borogatást tettek a nyakra.
Magas láz esetén hideg illetve állott vagy vizes borogatást tettek csuklóra és bokára, vagy keresztkötést alkalmaztak.
Forró bodzateát és hársfateát is ittak, vagy pirított cukrot hársfateával felengedve.
Ha birkafaggyút vagy zsírt tettek a mellkasra, erre útilaput borítottak, megszűnt a köhögés. Szintén hatásos volt , ha pirított cukrot főtt vöröshagyma levével fölengedték és mézzel ízesítve megitták.
Kihűlés ellen ecetes, sós, kamillás forró vízbe áztatták a lábukat.
(2 evőkanál só, ½ liter kamilla tea, 2dl 10%-os ecet )
Torok és mandulafájás esetén cickafarkfű-teával sós vízzel, zsályateával vagy hipermangán oldattal gargalizáltak, illetve kamillateát, vagy zsályateát ittak.
Gyomorfájás esetén kamilla, bodza, vagy fehérüröm teát, illetve pálinkát ittak. A vesebántalmakat meleg párna ráhelyezésével illetve békarokka teával gyógyították.
Epebaj esetén vadkender teát kortyolgattak. Úgy tartották, hogy ezt a teát nem szabad semmivel ízesíteni, csak keserűen használ.
A reumás fájdalmakat ecetes borogatással enyhítették.
Ha valakinek fájt a háta, vizes, majd száraz ruhát tettek rá és forró vasalóval „megvasalták”.
A faluban két kenőasszony működött. Bekő Julis néni egy tányérban libazsírt kért, és azzal kente körülbelül ½ óráig a fájó testrészt.
Gulyás Istvánné Mári néni pedig szappannal bekente a kezét és úgy masszírozta a betegek hátát.
A sárgaságot az orvosok nem tudták gyógyítani, így sokan belehaltak, de két asszonyról is meséltek, akik meg tudták gyógyítani a sárgaságban szenvedőket. Ők nem árulták el a receptet senkinek sem, így csak azt sikerült megtudnunk, hogy volt olyan eset, amikor „valami fehér port tett bele valami szirupos folyadékba” a kuruzslóasszony, ebből a beteg háromszor ivott és meggyógyult.
Egy másik gyógyító szer száraz libapiszkot és különféle (nem tudni milyen) gyógynövényeket tartalmazott, amit pálinkába téve kellett kortyolgatva fogyasztani. Ez a szer is használt.
A lábfájást sósborszesszel vagy „rézeleje pálinkás” kenegetéssel enyhítették. Visszérre körömvirág kenőcsöt tettek, (itt kenyérvirágnak, illetve kenyérbél virágnak hívták). Ha elpattant egy visszér, tiszta fehér rongyba csavart pénzdarabot csavartak rá.
A Velencei-tó közelsége nagy szerepet játszott a gyógyításban. A nádasban található piócákat különféle bajok orvoslására használták.
Emlékeznek egy Stokinger János nevű halászra, aki piócaszedéssel foglalkozott. Rajta kívül Hajdu Mihályné Pálinkás Mária bábaasszony is ezzel foglalkozott.
Gyerekek is szedték, de túlnyomó részt mindenki magának gyűjtötte be merítőhálóval a szükséges piócákat,amelyeket ezután dunsztos üvegekben tartottak, s naponta cserélték rajta a tóvizet.
Használat után a pióca magától lefordult a beteg testrészéről,s ezután kinyomták belőle a kiszívott, fáradt, törött vért, hogy újra fel lehessen használni. A pióca hatásos volt magas vérnyomás ellen, ilyenkor nyakra tették .Kelésre, fájós fogra, fájós lábra, derékra téve, hátfájásra, reumás fájdalomra, tüdőbaj megelőzésére, és kiszívta a visszeret is úgy, hogy az nem fakadt ki.
A Velencei-tó iszapját reumás és ízületi bántalmakra használták, vagy néhány órára beleültek, vagy a vállukat illetve a hátukat bekenték vele, s hagyták a napon megszáradni. Azt mesélték az idős falubeli emberek, hogy a Velencei-tó vizét régen gyógyvíznek nyilvánították a víz Ca és Mg tartalma miatt. Az iszapot állítólag külföldre is szállították.
Ezen kívül Papkert alatt volt egy forrás, mely Ca és Ra tartalma miatt volt nevezetes. Sajnos mára már sem a vizet, sem az iszapot nem lehet gyógyításra felhasználni.
A háztáji állatok apróbb betegségeit is gyógyították házilag, bár az emberek
visszaemlékezései szerint többször hívták ki az állatorvost, mint az emberorvost.
Ha az állatoknak szorulása volt, keserű sót adtak nekik. A tyúkok és más baromfik torkát petróleumba mártott tollal kenegették.
Szemmel verésről az állatokkal kapcsolatban is beszéltek. Ha például a baromfik a nagy melegben elpilledtek, szenes vízzel locsolták meg őket, hogy elűzzék az ártást.
Ha a tehén véres tejet adott, azt szintén annak tulajdonították, hogy valaki szemmel megverte.
Ha a ló lába megsebesült, farkasalmát törtek össze, és ennek főzetével mosogatták a sérült részt.
A lovak bajaival egyébként a gépészkovács foglalkozott, akit emiatt gyógykovácsnak is neveztek. Ő igazította meg a lovak patáját, ha rosszul volt feltéve. Ha a ló nem tudott enni, mert hosszabb volt valamelyik foga, akkor azt lereszelte, és kihúzta a lovak rossz fogát egy fogóval amelyet előtte benzinlámpával fertőtlenített.
Ha a malac gilisztás volt, fokhagymás vagy sós ételt adtak neki.
Egy sertéspestis járványról is hallottunk, amely 1939-ben pusztított.
Az elhullott állatokból zsírszappant főztek.
Gyakori volt a teheneknél és más hasított körműeknél a száj- és körömfájás. Gyógymódként borban mosogatták az állatok száját és körmét.
Sajnos a népi állatgyógyászat is azok közé a letűnt fogalmak közé tartozik, melyek régen még mindennaposak voltak, mára pedig szinte teljesen feledésbe merültek.
Persze a jelen kor emberei már kevésbé foglalkoznak állattartással, mint régen és a modern tudományok is elég fejlettek ahhoz, hogy elsöpörjék a népi gyógyászat alapvető elemeit.
Mi azért foglalkoztunk ezzel néhány napon keresztül, hogy a régi idők hétköznapjainak egy parányi része újra napvilágra kerülhessen.
Adatközlők:
1. Benkő Józsefné Moharos Julianna
2. Ascher Imréné Gulyás Julianna
3. Miklós Józsefné Pap Julianna
4. Tóth Lászlóné
5. Dr. Kiss Ernőné Ludmann Rozália
6. Szántó Józsefné
7. Bognár Eszter
8. Dr. Pajor Jánosné Szórádi Julianna
9. Kónya Lászlóné Hajdú Zsuzsanna
10. Gévay László Címzetes apát-esperes
11. Bölcsföldi László Nagytiszteletű úr
12. Szórádi András
