NÁDARATÁS ÉS NÁDAZÁS A  VELENCEI-TÓ PARTJÁN

GYŰJTÖTTÉK :  Finta  Gábor Székesfehérvár, József Attila  Gimnázium

Oroszlán  Balázs Székesfehérvár, József  Attila  Gimnázium

1992.

    A Velencei-tó a Mezőföld északi részén Budapest és Székesfehérvár között fekszik, területileg az ország harmadik legnagyobb állóvize. A náddal borított részek, és a szabad vízfelület együttes kiterjedése jelenleg körülbelül 23-25 km². A tó eredetileg két egybefüggő, de mégis különálló részből állt, melynek egyik  fele a mai  vízfelületnek felelt  meg, a másik  pedig a XIX században sikertelenül lecsapolt,  és  ezért elmocsarasodott  Nádas – tó volt, de  letűnt  korok  embereinek a  Velencei-tó  mindig hatalmas gazdasági jelentőséggel  bírt. A tóban található halállomány és nádas területek az itt élő lakosság számára - a mezőgazdaság mellett - megélhetésük alapjául szolgált.

   Visszaemlékezések alapján az 1945-ös földosztás előtt a tó területe tulajdonjogilag a partig lenyúló földbirtokok részét képezte. Ezek nagy része egyházi illetve világi személyek kezében volt. Így például a legnagyobb birtokosa székesfehérvári káptalan volt, kb. 2.000 katasztrális holddal. A fennmaradó területrészek egy speciálisan kialakult réteg, a közbirtokosság tulajdonát képezték.

  Ezen kívül jelentős területekkel bírt, kb. 900 kat. hold a Nádasdy uradalom, kb. 300 kat. hold a  Meszleny uradalom, a sukorói zsellérek, telkesgazdák és a felsőőrsi prépost.

  Ők voltak a tó tulajdonképpeni birokosai, de mellettük bérlők is megtalálhatók voltak. Például a zsidó vallású Hajdú és Beck család, illetve az 1937-39-ben megalapított nádfeldolgozó üzem zsidó birtokosai, Schwarz Izidor és Gerstadtner Mór, akik helyi munkásokat foglalkoztattak.  A zsellérek és a telkes gazdák által learatott nád felét, a mindenkori munkaadó illetve uraság kapta, a másik felét az arató a saját céljaira használhatta, például a saját háza tetejének javítására, esetleg új tető emelésére.

  Ha az uraság igényt tartott az aratók nádrészére, megvásárolhatta, amennyiben nem, a fölösleges nád a távolabbi területek piacain került értékesítésre.

  A nád a tó összterületének körülbelül 50%-át foglalta el.

A hatalmas nádasok minden évben bő termést biztosítottak az aratást végző egyszerű emberek számára. Ezek társadalmi helyzete a birtokviszonytól függően más és más volt. Dolgoztak zsellérek, telkes gazdák, s alakalomtól függően, az urak kirendelt cselédei is. Néhány esetben a földbirtokos nádaratásra felvett munkásokkal is dolgoztatott. Normális időjárási viszonyok között a nádaratás novemberben kezdődött, amikor a tavon általában már kialakult egy megfelelő vastagságú jégtakaró.

  Az éves csapadékviszonyoktól függő vízállás határozta meg az aratás módját, amely kétféle lehetett: egyik mód a tolókaszával, másik mód a gyalázkával történő aratás, azonban a folyamat előkészítő szakaszai mindkét módszer esetén azonosak voltak.

  Az aratás nehéz munkáját a férfiak voltak kénytelenek magukra vállalni, mivel a gyengébb nők nem, esetleg nagyobb gyermekek - párhuzamban a nyári aratás munkálataival-, nádvágáskor is kisegítő munkálatokat végeztek. Ennek megfelelően feladataik közé tartozott, mint egész év folyamán is - az emberük ruházatának és élelmezésének biztosítása, munkája közben. Emellett a tó jegén is helyt kellett állniuk.

Dolguk hasonló volt a nyári aratási munkához, a marokszedéshez : összegyűjtötték a   learatott  nádat.

  Magas vízállás idején a jégtakaró elfedte a nád alsó részén lévő torzsokot, megkönnyítve ezzel az aratást.  Ebben az esetben a munkások tolókaszát használtak.  Ez egy fából és vasból házilag készített szerszám volt, mintegy három méteres nyéllel rendelkezett, amelyhez a szélességet meghatározó 70-80 cm-es vágóél, a tulajdonképpeni kasza tartozott.  A farész általában puhafából, az él pedig acélból készült.

  A szerszámhoz tartozott a vánkoslábra állított hajlított pálca, melynek feladata a ledőlt nád összefogása volt.  A farészek összeillesztése általában csapolással történt, azonban találkozhatunk szögeléssel illetve kötözéssel is.

A vágóél a nád befogása céljából 4-5 cm-rel a jégre fekvő nyélvég után található.  A vánkos  alla , illetve az orsó  a nyélre  erősítve  szolgálta  a  merevítést.  A tolókaszával történő aratás munkafolyamatai a következők voltak.

  - Az ember a  tolókaszát maga előtt tolva haladt előre az őt körülvevő nádtengerben, míg  a  nádbefogó   meg  nem  telt.  Amennyiben egyedül dolgozott, ő maga, ha volt segítőtársa - s  általában  volt -  mert  így  gyorsabban  haladt  a  munka. A segítő szedte ki  a  már  levágott  nádat.

  A nádaratás másik jellegzetes szerszáma az úgynevezett  gyalászka volt. Ezt akkor használták, ha  a  tó  az    enyhe  időjárás  miatt  nem,  vagy  nem  a  kellő  mértékben  fagyott  be. Így  az  aratást  végző  emberek,   csak  helyi  halászoktól kölcsönkért  csónakokból  dolgozhattak.

  A  gyalászka  használatának  másik  oka a  nem  megfelelő  vízállás  volt. Alacsony  vízszint  esetén a  tavon lévő  jégtakaró nem  fedte  el   a  nádtorzsokat,   lehetetlenné  téve    ezzel  a  tolókasza  használatát. A  gyalászka  lényegesen   egyszerűbb  és    kisebb  szerszám  volt   mint  a  tolókasza.  Kb. 60  cm  hosszú,  fanyélbe,  elhasznált  kasza  hegyes   végét illesztették úgy,  hogy  a  kasza   végébe  lyukat  fúrtak,  ezt  beszorították  a  nyél   végén  lévő  nyílásba,  majd  szöggel  átütötték.

A  nyél  továbbrepedésének  megakadályozása  céljából  annak  végére egy  vaskarikát,  úgynevezett   fejkarikát  húztak. A  nyél  általában  keményfából  készült. A  jobb  fogás  biztosítása  érdekében a  fogásra   szolgáló  végtől  számítva   kb. 10   cm-rel   egy  lyukat  fúrtak, melybe  általában  szíj  vagy madzag  került, melyet  munkavégzéskor  a  csuklójukra   tekertek,   minimálisra csökkentve  ezzel  a  csúszkálás  esélyét.

  A  nádarató  felszereléshez  tartozó  segédeszköz  volt  az   úgynevezett jégpatkó  és  faklumpa. Ez  utóbbi  egy  egyszerű  deszkalap  volt, mely a  csizmának  nádtorzsoktól  való  védelme  érdekében  szíjakkal a  talphoz  erősítettek.   Minden  arató   számára fontos  volt  a  jégpatkó  használata. A jégpatkó  lelke  a  kovácsolt  vasból  kiálló néhány  tüske  volt.

Ennek  a  szintén  szíjakkal, de  már  a  faklumpához  erősített „szerkezetnek” a  segítségével  mozogtak  a  jégen. Ruházatuk  egyébként  megegyezett  a  rendes  téli  meleg   holmival.

  A  learatott  nád  általában  addig  maradt  a  jégen, míg  a  férfiak  bírták  az aratást   erővel. Ez  elég  gyakran  éjszakába  nyúlt,  így  a  nád  sokszor  csak    másnap  került  ki   a  partra.    Az éjszakai  munkában  a  nádtorzsokból  jégre  rakott   tűz  fényénél  dolgoztak.  Hazamenetel  előtt kihordásra  kerülő kévézetlen nád  hordóeszköze az  úgynevezett  rakoncás  szánkó  volt.

Ez  egy  kb. 2 m  hosszú 130-150 cm  széles   fából  készült  szán.  Érdekessége a  sarkokba  erősített  rakonca.  Ezek  hossza  nagyjából  megegyezett a      szánkó  hosszával,   az  elejére  hosszú  zsineget  kötöttek hurokban,  így  került  a  partra  emberi  erővel  vontatva.

A  rakoncák a  nád  szánról  való leesését  voltak hivatva megakadályozni.

  A  nád partra  szállítását  mindenképpen  befejezték   a  jégtakaró  felengedése  előtt, azonban  az  enyhe  időszakban  a  csónakból  való  aratás  esetén  a  kiszállítás  is  a   csónakokkal  történt.  Egy –egy  csónakba  rendre 20-25   kéve  került. A  nádnyalábokat  úgynevezett  nádkúpokba rakták.  Az  aratás befejezése után az egész család segítségével folyt a  nádkévék  bekötése.

 A  kévekötés  jelentősége  a  felezés során  nyilvánult  meg. Így  a  szabványos  méretű kévék  létrehozása  érdekében a leméréskor  kévekötő  vasat  használtak. Ez  ovális  alakú patkóvasból  készült  mérce, mely  a  fogó  felőli  végen rögzíthető,  illetve  a  másik  végén  szöggel fogatták  össze.

A  kévekötő  vas  átmérője  egyik  esetben  85 cm, a  másik  esetben  100 cm volt,  illetve  a  régebben használatos háromoldalas mérőfa 20-40 cm-es kévéket  biztosított. A  négyszögletes  kévéket  kb. félmaroknyi  nádcsomóval  kötötték  össze s  ezt  az  öreg Jeges  Józsi  bácsi  visszaemlékezései szerint hajasnak  hívták.

Amennyiben  az arató  munkásnak  szüksége  volt  a  felesben,  ritkábban  harmadában  elosztott  nádra,  azt  a  házához  szállítva   a  régi  tető  javítására,  vagy  új  tető elkészítésére  használta  fel.

A  gondosan  megalkotott  nádtető  először  10-15  év  múlva  szorult javításra.

Azonban a  precíz  nádarató  mester 2-3  év   elmúltával újra megcsapatta  a  tetőt  a nád  előzetes  megtisztítása száradó  nádon  megjelenő  rések  kiküszöbölésére.

Az  idő  előtti  rothadás  megakadályozására  a  nád   előzetes  megtisztítása  szolgált,  mely  a  gyékény,  illetve  az  egyéb nád  közé keveredett  növények kihúzásából  állt. Híres  velencei  nádazó  mester  volt  Kis  Pista  bácsi, aki  elismertségét  az  általa  gondosan elkészített  nádtetők  tartósságának  köszönhette .A  nádazás  külön  mesterség  volt,  de az  apróbb  javítási  munkákat a szegényes   anyagi  körülmények  között  élő  egyszerű  parasztember  gyakran  saját  maga   végezte.

Ezek  a  javítási  munkálatok  általában  az   összetoldásoknál  váltak  szükségessé,  az  esetlegesen  becsurgó  csapadék  következtében.

  A javítási  munkálatok  két  részre  oszthatóak: egyik  esetben  az  úgynevezett  duggatást  alkalmazták,  amely  lényegesen  egyszerűbb  volt,  mint  a  másik,  az  úgynevezett borítás. Duggatás  esetén  40-50 cm  hosszúságú  kis  átmérőjű  kévéket  vertek  be  a  régi  nádtetőbe,  a  csaptatóval.  A  borítás  során  a  régi  tető  egy  darabját leszedték,  és  azt  új  nádkévékkel  pótolták.

A nádazás legbonyolultabb művelete az új nádtető elkészítése, melyet a visszaemlékezések szerint  Velencén  többek  között a  már  említett  Kis  Pista  bácsi   végezte.

A  nádtető  elkészítésénél  legelőször csinálták  meg   a  ház   falához egymástól  két  ölnyire támasztott  vendégoldalt. A  feltámasztott  vendégoldalra két  vízszintesen  elhelyezett  vendégoldalt  kötöttek.  A  kötözés  általában  istránggal  történt.  Az  alján  a  mester állt, a  felső,  legalsó nádsort,  illetve  a  tornácot  tartotta, megakadályozva ezzel a  már  felrakott,  de  még  nem  rögzített  nád  lecsúszását.

  A nádazáshoz   a  tetőszerkezet   és a lécek  felszegelése  után kezdtek  hozzá.

A  nádtetőknél  a  nád  tulajdonságai  következtében  igen fontos  volt a  tető hajlásszöge. 

40-45 fok  kellett  hogy  legyen, amennyiben  ez  a  hajlásszög nagyobb  volt,  a  télen  lehulló és  ráfagyó  csapadék súlya  lehúzhatta a nádat,  megbontva ezzel  a  tetőszerkezetet. A  túl  kicsi  hajlásszögű  tető nem tudta elvezetni  a ráhulló csapadékot, s ez beázáshoz  vezethetett.

A  nádazás  első  művelete   a  tornác  elkészítése  volt,  mely  az  eresz  fölött  húzódott,  így  egy  sor  nádat  raktak végig 20-40 cm vastagságban egy „fogásnyi” területen. Egy  fogás  volt  az  a  terület,  amit  egy  állásból  elértek. A  fogásokkal a  tetőn fölfelé  haladtak. Az  első  sor  felrakott nádat  csaptatóval erősítik  a  második  léchez.

 A csaptató általában orgonafából készített vastagabb rögzítő elem volt. A nádat fűzfagúzzsal  erősítették  a  csaptatóhoz,  azonban a  nádfeldolgozó (1937-1939-ig) megjelenésével  egy időben drótot  is kezdtek  használni.

Ez praktikusabb és tartósabb volt, mint a fűzfagúzs, mert az a  javítási munkáknál  gyakran elszakadt.

A  dróttal  való rögzítéshez már segédeszköz,  a fűzőtű szükséges, amelyet  cucának neveztek.

Az  esetleges  javításokhoz facuca  állt  rendelkezésre, azonban a  nádazó  mester   kizárólag vasból  készült cucával dolgozott, mivel a gyenge facucával  a vastag nádtetőn nem lehetett  átszúrni.

A  kötözés  a  következőképpen  történt:

 A nádazó mester a tető külső részén állva, az  egyenes cuca végén  található  lyukon  átfűzte  a drótot, majd  a cucát átszúrta a  már előzőleg felrakott nádon,  majd  a  drótot a  padlástérben  álló segítség jutatta  vissza a  mesternek a  kötözéshez. Ez történhetett  fordítva  is.

A  szegés  felkötésének  eszköze  a  görbe  cuca  volt,  amelynek  használatához  nem  volt  szükség  segítségre, mivel  a  mester a  görbe  cucát  átfordította, rögtön  el is  húzhatta  a  drótot.

A nádtető legkényeseb része  volt  a  toronba, mely  a szalufához  kötött  átlagos  vastagságú   nádkéve, amely  gyakorlatilag  a  tetőt  védte. A  toronba  mellé  került  az  első  sor,  melyet  egy  erős  léccel  megvendégeltek,  és  a  belső  léchez  kötötték  jó  szorosan.

Ezután rakták  fel a második sort. Az  oldalak felrakása  után  a szegés következett,  amelyhez   jó  minőségű  nádat előző  este  beáztattak.

Az  utolsó  sor nádat  mindkét  oldalán keresztülhajtották  a  tetőgerincen, hogy a  nád címere  lehetőleg  ne látszódjon a padlástérben. A gondos nádazó mester erre az egész munkafolyamat  során  figyelt.

Már  csak  a  szegés   felrakása  volt  vissza, amely  eltakarja  az  esetleg  kilátszó címereket, illetve  a  fontosabb  feladata  az  volt,  hogy  védje  a  tetőt  a  beázás  ellen. A szegés  felrakásánál  macskákkal  dolgoztak.

Ez  egy   négyzet  alakú   kétfogú  létra,  amelyből  kettő,  egyenként  50-60  cm  hosszú  görbített vaskampó állt  ki, s  ezt  a  tetőbe   ütve  a mester  megvethette  a  lábát. A  szegésnél  és  a  toromba  felrakásánál,  illetve javításánál  használták.  Általában  kettőt  használtak,  a  mester  az egyiken  állva, a  másikat  maga  elé  helyezte,   és így  közlekedett  a  tetőn.

A  szegést,  általában  a  kéményig eresztették  le, fonás  közben  ismét ügyelve  arra ,  hogy  a  címerek  ne  látszódjanak. A  kémény  mellett  általában  külön  szegést    készítettek,  melyet  léccel  rögzítettek a tetőhöz. A szegést nem szokták lekötni.

A tető befejezésének  utómunkálatai  előtt  a  már  tetőgerincen  lévő  nádazó  felrakta a  korcolást. Ez  nem  egyéb,  mint  a  tető  gerincén   végigfektetett  nádcsomó, melyet  a  felső  lécekhez  dolgoztak. A  mester  a tetőn  felülről  lefelé  haladva az  úgynevezett  sulyokkal    illetve kefével  megcsapatta  a   nádat,  amely  az  egységes  elrendeződést volt  hivatva  biztosítani.

A  tető  alsó  részén  szintén  csapattak, így  érték  el  azt, hogy  a  nádvégek  egységes  formát  mutassanak.

A  lakóház nád tetején  kívül  a  melléképületeken illetve  a  kert hátsó  kerítése  is  gyakran   nádból  készült.

Szintén a  nád  felhasználásához  tartozik  a szőlőkunyhók  és  melegágyak  fagytól  való  védelme, illetve   búbos kemencében  való  tüzeléskor használták, amelyben  általában  kenyeret  sütöttek.

Széles    körben  elterjedt  volt  a  zöld  nád címeres  végéből  készült  nádseprű.

Az egyszerű parasztember praktikus gondolkodásmódjából egyenesen következett  a  Velencei-tavon termelt  nád saját céljaira  történő felhasználása.

A  nád  jó  hőszigetelő  képessége  és  a  könnyű  tetőszerkezetet  biztosítani tudó adottsága  következtében  az  atomkor  embere újra  hasznosítani kezdte   a  természetes  környezetében  - bár  erősen  megritkulva – de még mindig hatalmas mennyiségben rendelkezésre  álló  nádat.

A  nádaratási   munka  rendben   való  lefolyását   a  Tócsősz  ellenőrizte.

E  foglalkozás  utolsó velencei  képviselője a  néhány  éve  elhunyt  Nagy  Sándor  bácsi  volt. Feladatai közé tartozott az aratandó nádterület kijelölése és a felezésre vagy harmadolásra  való  felügyelés  is. Egy-egy birtokhoz tartozó tórész, a tó közepére levert karóig húzódott.

Adatközlők:

Tóth  Lajos 

Nagy  Mihály  

Szabó  Imre  

Jeges  József 

Szórádi András 

Bognár  Eszter