Nádaratás és nádazás a Velencei-tó partján
NÁDARATÁS ÉS NÁDAZÁS A VELENCEI-TÓ PARTJÁN
GYŰJTÖTTÉK : Finta Gábor Székesfehérvár, József Attila Gimnázium
Oroszlán Balázs Székesfehérvár, József Attila Gimnázium
1992.
A Velencei-tó a Mezőföld északi részén Budapest és Székesfehérvár között fekszik, területileg az ország harmadik legnagyobb állóvize. A náddal borított részek, és a szabad vízfelület együttes kiterjedése jelenleg körülbelül 23-25 km2. A tó eredetileg két egybefüggő, de mégis különálló részből állt, melynek egyik fele a mai vízfelületnek felelt meg, a másik pedig a XIX században sikertelenül lecsapolt, és ezért elmocsarasodott Nádas – tó volt, de letűnt korok embereinek a Velencei-tó mindig hatalmas gazdasági jelentőséggel bírt. A tóban található halállomány és nádas területek az itt élő lakosság számára - a mezőgazdaság mellett - megélhetésük alapjául szolgált.
Visszaemlékezések alapján az 1945-ös földosztás előtt a tó területe tulajdonjogilag a partig lenyúló földbirtokok részét képezte. Ezek nagy része egyházi illetve világi személyek kezében volt. Így például a legnagyobb birtokosa székesfehérvári káptalan volt, kb. 2.000 katasztrális holddal. A fennmaradó területrészek egy speciálisan kialakult réteg, a közbirtokosság tulajdonát képezték.
Ezen kívül jelentős területekkel bírt, kb. 900 kat. hold a Nádasdy uradalom, kb. 300 kat. hold a Meszleny uradalom, a sukorói zsellérek, telkesgazdák és a felsőőrsi prépost.
Ők voltak a tó tulajdonképpeni birokosai, de mellettük bérlők is megtalálhatók voltak. Például a zsidó vallású Hajdú és Beck család, illetve az 1937-39-ben megalapított nádfeldolgozó üzem zsidó birtokosai, Schwarz Izidor és Gerstadtner Mór, akik helyi munkásokat foglalkoztattak. A zsellérek és a telkes gazdák által learatott nád felét, a mindenkori munkaadó illetve uraság kapta, a másik felét az arató a saját céljaira használhatta, például a saját háza tetejének javítására, esetleg új tető emelésére.
Ha az uraság igényt tartott az aratók nádrészére, megvásárolhatta, amennyiben nem, a fölösleges nád a távolabbi területek piacain került értékesítésre.
A nád a tó összterületének körülbelül 50%-át foglalta el.
A hatalmas nádasok minden évben bő termést biztosítottak az aratást végző egyszerű emberek számára. Ezek társadalmi helyzete a birtokviszonytól függően más és más volt. Dolgoztak zsellérek, telkes gazdák, s alakalomtól függően, az urak kirendelt cselédei is. Néhány esetben a földbirtokos nádaratásra felvett munkásokkal is dolgoztatott. Normális időjárási viszonyok között a nádaratás novemberben kezdődött, amikor a tavon általában már kialakult egy megfelelő vastagságú jégtakaró.
Az éves csapadékviszonyoktól függő vízállás határozta meg az aratás módját, amely kétféle lehetett: egyik mód a tolókaszával, másik mód a gyalázkával történő aratás, azonban a folyamat előkészítő szakaszai mindkét módszer esetén azonosak voltak.
Az aratás nehéz munkáját a férfiak voltak kénytelenek magukra vállalni, mivel a gyengébb nők nem, esetleg nagyobb gyermekek - párhuzamban a nyári aratás munkálataival-, nádvágáskor is kisegítő munkálatokat végeztek. Ennek megfelelően feladataik közé tartozott, mint egész év folyamán is - az emberük ruházatának és élelmezésének biztosítása, munkája közben. Emellett a tó jegén is helyt kellett állniuk.
Dolguk hasonló volt a nyári aratási munkához, a marokszedéshez : összegyűjtötték a learatott nádat.
Magas vízállás idején a jégtakaró elfedte a nád alsó részén lévő torzsokot, megkönnyítve ezzel az aratást. Ebben az esetben a munkások tolókaszát használtak. Ez egy fából és vasból házilag készített szerszám volt, mintegy három méteres nyéllel rendelkezett, amelyhez a szélességet meghatározó 70-80 cm-es vágóél, a tulajdonképpeni kasza tartozott. A farész általában puhafából, az él pedig acélból készült.
A szerszámhoz tartozott a vánkoslábra állított hajlított pálca, melynek feladata a ledőlt nád összefogása volt. A farészek összeillesztése általában csapolással történt, azonban találkozhatunk szögeléssel illetve kötözéssel is.
A vágóél a nád befogása céljából 4-5 cm-rel a jégre fekvő nyélvég után található. A vánkos alla , illetve az orsó a nyélre erősítve szolgálta a merevítést. A tolókaszával történő aratás munkafolyamatai a következők voltak.
- Az ember a tolókaszát maga előtt tolva haladt előre az őt körülvevő nádtengerben, míg a nádbefogó meg nem telt. Amennyiben egyedül dolgozott, ő maga, ha volt segítőtársa - s általában volt - mert így gyorsabban haladt a munka. A segítő szedte ki a már levágott nádat.
A nádaratás másik jellegzetes szerszáma az úgynevezett gyalászka volt. Ezt akkor használták, ha a tó az enyhe időjárás miatt nem, vagy nem a kellő mértékben fagyott be. Így az aratást végző emberek, csak helyi halászoktól kölcsönkért csónakokból dolgozhattak.
A gyalászka használatának másik oka a nem megfelelő vízállás volt. Alacsony vízszint esetén a tavon lévő jégtakaró nem fedte el a nádtorzsokat, lehetetlenné téve ezzel a tolókasza használatát. A gyalászka lényegesen egyszerűbb és kisebb szerszám volt mint a tolókasza. Kb. 60 cm hosszú, fanyélbe, elhasznált kasza hegyes végét illesztették úgy, hogy a kasza végébe lyukat fúrtak, ezt beszorították a nyél végén lévő nyílásba, majd szöggel átütötték.
A nyél továbbrepedésének megakadályozása céljából annak végére egy vaskarikát, úgynevezett fejkarikát húztak. A nyél általában keményfából készült. A jobb fogás biztosítása érdekében a fogásra szolgáló végtől számítva kb. 10 cm-rel egy lyukat fúrtak, melybe általában szíj vagy madzag került, melyet munkavégzéskor a csuklójukra tekertek, minimálisra csökkentve ezzel a csúszkálás esélyét.
A nádarató felszereléshez tartozó segédeszköz volt az úgynevezett jégpatkó és faklumpa. Ez utóbbi egy egyszerű deszkalap volt, mely a csizmának nádtorzsoktól való védelme érdekében szíjakkal a talphoz erősítettek. Minden arató számára fontos volt a jégpatkó használata. A jégpatkó lelke a kovácsolt vasból kiálló néhány tüske volt.
Ennek a szintén szíjakkal, de már a faklumpához erősített „szerkezetnek” a segítségével mozogtak a jégen. Ruházatuk egyébként megegyezett a rendes téli meleg holmival.
A learatott nád általában addig maradt a jégen, míg a férfiak bírták az aratást erővel. Ez elég gyakran éjszakába nyúlt, így a nád sokszor csak másnap került ki a partra. Az éjszakai munkában a nádtorzsokból jégre rakott tűz fényénél dolgoztak. Hazamenetel előtt kihordásra kerülő kévézetlen nád hordóeszköze az úgynevezett rakoncás szánkó volt.
Ez egy kb. 2 m hosszú 130-150 cm széles fából készült szán. Érdekessége a sarkokba erősített rakonca. Ezek hossza nagyjából megegyezett a szánkó hosszával, az elejére hosszú zsineget kötöttek hurokban, így került a partra emberi erővel vontatva.
A rakoncák a nád szánról való leesését voltak hivatva megakadályozni.
A nád partra szállítását mindenképpen befejezték a jégtakaró felengedése előtt, azonban az enyhe időszakban a csónakból való aratás esetén a kiszállítás is a csónakokkal történt. Egy –egy csónakba rendre 20-25 kéve került. A nádnyalábokat úgynevezett nádkúpokba rakták. Az aratás befejezése után az egész család segítségével folyt a nádkévék bekötése.
A kévekötés jelentősége a felezés során nyilvánult meg. Így a szabványos méretű kévék létrehozása érdekében a leméréskor kévekötő vasat használtak. Ez ovális alakú patkóvasból készült mérce, mely a fogó felőli végen rögzíthető, illetve a másik végén szöggel fogatták össze.
A kévekötő vas átmérője egyik esetben 85 cm, a másik esetben 100 cm volt, illetve a régebben használatos háromoldalas mérőfa 20-40 cm-es kévéket biztosított. A négyszögletes kévéket kb. félmaroknyi nádcsomóval kötötték össze s ezt az öreg Jeges Józsi bácsi visszaemlékezései szerint hajasnak hívták.
Amennyiben az arató munkásnak szüksége volt a felesben, ritkábban harmadában elosztott nádra, azt a házához szállítva a régi tető javítására, vagy új tető elkészítésére használta fel.
A gondosan megalkotott nádtető először 10-15 év múlva szorult javításra.
Azonban a precíz nádarató mester 2-3 év elmúltával újra megcsapatta a tetőt a nád előzetes megtisztítása száradó nádon megjelenő rések kiküszöbölésére.
Az idő előtti rothadás megakadályozására a nád előzetes megtisztítása szolgált, mely a gyékény, illetve az egyéb nád közé keveredett növények kihúzásából állt. Híres velencei nádazó mester volt Kis Pista bácsi, aki elismertségét az általa gondosan elkészített nádtetők tartósságának köszönhette .A nádazás külön mesterség volt, de az apróbb javítási munkákat a szegényes anyagi körülmények között élő egyszerű parasztember gyakran saját maga végezte.
Ezek a javítási munkálatok általában az összetoldásoknál váltak szükségessé, az esetlegesen becsurgó csapadék következtében.
A javítási munkálatok két részre oszthatóak: egyik esetben az úgynevezett duggatást alkalmazták, amely lényegesen egyszerűbb volt, mint a másik, az úgynevezett borítás. Duggatás esetén 40-50 cm hosszúságú kis átmérőjű kévéket vertek be a régi nádtetőbe, a csaptatóval. A borítás során a régi tető egy darabját leszedték, és azt új nádkévékkel pótolták.
A nádazás legbonyolultabb művelete az új nádtető elkészítése, melyet a visszaemlékezések szerint Velencén többek között a már említett Kis Pista bácsi végezte.
A nádtető elkészítésénél legelőször csinálták meg a ház falához egymástól két ölnyire támasztott vendégoldalt. A feltámasztott vendégoldalra két vízszintesen elhelyezett vendégoldalt kötöttek. A kötözés általában istránggal történt. Az alján a mester állt, a felső, legalsó nádsort, illetve a tornácot tartotta, megakadályozva ezzel a már felrakott, de még nem rögzített nád lecsúszását.
A nádazáshoz a tetőszerkezet és a lécek felszegelése után kezdtek hozzá.
A nádtetőknél a nád tulajdonságai következtében igen fontos volt a tető hajlásszöge.
40-45 fok kellett hogy legyen, amennyiben ez a hajlásszög nagyobb volt, a télen lehulló és ráfagyó csapadék súlya lehúzhatta a nádat, megbontva ezzel a tetőszerkezetet. A túl kicsi hajlásszögű tető nem tudta elvezetni a ráhulló csapadékot, s ez beázáshoz vezethetett.
A nádazás első művelete a tornác elkészítése volt, mely az eresz fölött húzódott, így egy sor nádat raktak végig 20-40 cm vastagságban egy „fogásnyi” területen. Egy fogás volt az a terület, amit egy állásból elértek. A fogásokkal a tetőn fölfelé haladtak. Az első sor felrakott nádat csaptatóval erősítik a második léchez.
A csaptató általában orgonafából készített vastagabb rögzítő elem volt. A nádat fűzfagúzzsal erősítették a csaptatóhoz, azonban a nádfeldolgozó (1937-1939-ig) megjelenésével egy időben drótot is kezdtek használni.
Ez praktikusabb és tartósabb volt, mint a fűzfagúzs, mert az a javítási munkáknál gyakran elszakadt.
A dróttal való rögzítéshez már segédeszköz, a fűzőtű szükséges, amelyet cucának neveztek.
Az esetleges javításokhoz facuca állt rendelkezésre, azonban a nádazó mester kizárólag vasból készült cucával dolgozott, mivel a gyenge facucával a vastag nádtetőn nem lehetett átszúrni.
A kötözés a következőképpen történt:
A nádazó mester a tető külső részén állva, az egyenes cuca végén található lyukon átfűzte a drótot, majd a cucát átszúrta a már előzőleg felrakott nádon, majd a drótot a padlástérben álló segítség jutatta vissza a mesternek a kötözéshez. Ez történhetett fordítva is.
A szegés felkötésének eszköze a görbe cuca volt, amelynek használatához nem volt szükség segítségre, mivel a mester a görbe cucát átfordította, rögtön el is húzhatta a drótot.
A nádtető legkényeseb része volt a toronba, mely a szalufához kötött átlagos vastagságú nádkéve, amely gyakorlatilag a tetőt védte. A toronba mellé került az első sor, melyet egy erős léccel megvendégeltek, és a belső léchez kötötték jó szorosan.
Ezután rakták fel a második sort. Az oldalak felrakása után a szegés következett, amelyhez jó minőségű nádat előző este beáztattak.
Az utolsó sor nádat mindkét oldalán keresztülhajtották a tetőgerincen, hogy a nád címere lehetőleg ne látszódjon a padlástérben. A gondos nádazó mester erre az egész munkafolyamat során figyelt.
Már csak a szegés felrakása volt vissza, amely eltakarja az esetleg kilátszó címereket, illetve a fontosabb feladata az volt, hogy védje a tetőt a beázás ellen. A szegés felrakásánál macskákkal dolgoztak.
Ez egy négyzet alakú kétfogú létra, amelyből kettő, egyenként 50-60 cm hosszú görbített vaskampó állt ki, s ezt a tetőbe ütve a mester megvethette a lábát. A szegésnél és a toromba felrakásánál, illetve javításánál használták. Általában kettőt használtak, a mester az egyiken állva, a másikat maga elé helyezte, és így közlekedett a tetőn.
A szegést, általában a kéményig eresztették le, fonás közben ismét ügyelve arra , hogy a címerek ne látszódjanak. A kémény mellett általában külön szegést készítettek, melyet léccel rögzítettek a tetőhöz. A szegést nem szokták lekötni.
A tető befejezésének utómunkálatai előtt a már tetőgerincen lévő nádazó felrakta a korcolást. Ez nem egyéb, mint a tető gerincén végigfektetett nádcsomó, melyet a felső lécekhez dolgoztak. A mester a tetőn felülről lefelé haladva az úgynevezett sulyokkal illetve kefével megcsapatta a nádat, amely az egységes elrendeződést volt hivatva biztosítani.
A tető alsó részén szintén csapattak, így érték el azt, hogy a nádvégek egységes formát mutassanak.
A lakóház nád tetején kívül a melléképületeken illetve a kert hátsó kerítése is gyakran nádból készült.
Szintén a nád felhasználásához tartozik a szőlőkunyhók és melegágyak fagytól való védelme, illetve búbos kemencében való tüzeléskor használták, amelyben általában kenyeret sütöttek.
Széles körben elterjedt volt a zöld nád címeres végéből készült nádseprű.
Az egyszerű parasztember praktikus gondolkodásmódjából egyenesen következett a Velencei-tavon termelt nád saját céljaira történő felhasználása.
A nád jó hőszigetelő képessége és a könnyű tetőszerkezetet biztosítani tudó adottsága következtében az atomkor embere újra hasznosítani kezdte a természetes környezetében - bár erősen megritkulva – de még mindig hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló nádat.
A nádaratási munka rendben való lefolyását a Tócsősz ellenőrizte.
E foglalkozás utolsó velencei képviselője a néhány éve elhunyt Nagy Sándor bácsi volt. Feladatai közé tartozott az aratandó nádterület kijelölése és a felezésre vagy harmadolásra való felügyelés is. Egy-egy birtokhoz tartozó tórész, a tó közepére levert karóig húzódott.
Adatközlők:
Tóth Lajos
Nagy Mihály
Szabó Imre
Jeges József
Szórádi András
Bognár Eszter
