AZ EMBERI  ÉLET FORDULÓI VELENCÉN

                 Gyűjtötték : Ács  Gábor   Székesfehérvár,  József  Attila  Gimnázium

Vígh Zsuzsanna  Székesfehérvár, Teleki  Blanka  Gimnázium

1992

    Kultúránk története - mint  valamennyi  népé-   az  emberi élet legfontosabb  pillanatainak  számtalan közvetett  és  közvetlen megfogalmazását  őrzi.

Az  embert   már a  legkorábbi  időktől  kezdve foglalkoztatták életének  meghatározó  eseményei:  a  születés, a  házasság és  a  halál.

    Gyűjtőmunkánk  helyszínén a  Velencei-tó partján   fekvő   Velencén  - sajnos-   már  nem    ápolják  a  régi  hagyományokat.

Ennek  okaként az  1930-40-es  években  megindult  iparosodást  jelölhetjük  meg. Az  emberek, a  jobb  kereseti  lehetőség  reményében, a  közelben  található  Székesfehérvárra   és  az  újjáépített  Budapestre  utaztak dolgozni.

Az     időközben  üdülőközponttá  vált   nagyközség   lakói  nem  tartották  fontosnak a régi  népszokások  felelevenítését,  megőrzését, és továbbadását.

Szerencsére néhány idősebb ember még emlékezetében és szívében hordja gyermekkora  emlékeit. Ők  segítettek munkánkban.

   Az   emberi  szokások,  hagyományok  már  a  születés  pillanatát átszövik.

A  gyermek  születését reményteljes  várakozás,   készülődés  előzte  meg. (Ámbár  a szülés  előtt,  a  megszokott munkájukat  végezték  a  terhes  nők). A  szülés megkezdődése  előtt  a  leendőbeli  édesanyát  a  ház  első úgynevezett   „tiszta  szobájába”   fektették.

Az  előkészületben  (a  családtagokon  kívül)  segített a  bábaasszony.

A  bábaasszony  általában   egy  idősebb, az    egész  falut  jól  ismerő  személy volt,  aki   tudásismeretét a  tapasztalatok  hagyományozása  útján  szerezte.

A  bába   általános    tennivalói  (  a  szülés  előkészítésén  kívül )  a  következők  voltak: megvetette  a  gyermekágyas  asszony ágyát, előkészítette   a  szülés  helyét, és  az  ahhoz  szükséges eszközöket  és  tárgyakat.

Vajúdáskor,  amíg  a  kinyomás   meg  nem  kezdődött,  fenn  járatták  az   asszonyt,  hogy  könnyebben  szülje  meg  gyermekét.

Nagyobb  volt  a  család  öröme,  ha  az  első gyermek  fiú  lett.

A  szülés  alatt  az  édesapa  a konyhában,  vagy  a  hátsó  szobában  várakozott.

A    bába   a  szülés  után lemosta  a  gyermeket, és  a  gyermekágyast.  

Meghatározott   ideig,  általában   egy  hétig naponta  ment    az  anyát  és  az  újszülöttet  ápolni,   a  szennyeseket  kimosni. A  bábaasszony  általában  kiszabott  pénzösszeget   kapott  szolgálataiért, ezt terményben , élelmiszerben  is  megválthatták.

Szokás  volt  a  hozzátartozók,  rokonok  részéről   a  gyermekágyi  ebéd, a  „komatál”   vitele   az  édesanyának és az újszülöttnek. Ez rendszerint húslevesből,  baromfihúsból,  kalácsfélékből, süteményekből, borból,  pálinkából állt.

Esetenként  sört  is  vittek azért,  hogy  több     legyen  a  szoptató  asszony  teje.

A  születést  a  legközelebbi  hivatalos  napon jelentették   be   a  plébánián, legtöbbször  ez  a  bábaasszony  tiszte  volt.

A  keresztelés     a  születést  követő  második,   harmadik  vasárnapon, többnyire a  reggeli  órákban  történt  a  templomban.

A  keresztszülők, „komák”   kiválasztása  már  a  születés  előtt   megtörtént.

A  keresztelésnek  nagy  jelentőséget  tulajdonítottak,  a  gonosz,  ártó  hatalmakkal  szembeni  védettség  szempontjából.

A  keresztelői  menet indulásakor sok  helyen  azt  mondták:

„Pogányt  viszünk,  keresztényt  hozunk.”

Hazakíséréskor    pedig:

„Pogányt  vittünk,  keresztényt  hoztunk.”

Vagy    párbeszédes  formában:

„Mit  vittetek?               Egy  kis  pogánykát.

Mit  hoztatok?               Egy  kis  báránykát”.

A  párbeszéd  a  bába  és  a  komaasszony  között  zajlott  le.

A  keresztelői  lakomának  két  fajtája  ismeretes:

Szerényebb megvendégelés,  ebéd,   vacsora  vagy  csak  kínálás formájában a  keresztelő napján     a  komák  és  a  bába  részvételével vagy  nagyobb  szabású lakoma, főként  az  első  fiúgyermek  születése  után.  Ez  utóbbi nem  feltétlenül a  keresztelés  napja,   hanem  pl.:

disznóölés,  szüret,  stb.  A  nagyobb  lakomára  meghívták   a  távolabbi  rokonokat, szomszédokat  is.

Az  emberi  élet  egyik  legszentebb,  legörömtelibb pillanata:

a  házasság ,   amely  két egymást  szerető  ember  Isten  színe  előtti egybekelése.

Persze  a  hivatalos  eseményt rengeteg  apró  mozzanat  előzi  meg.

Ismerkedésre  leginkább   a  leányfonóban, a  bálokon, lakodalmakkor  és  más, zenés  táncos   összejövetelen kerülhetett  sor.  

Az   udvarlás bizonyos  munkák   alkalmánál  megengedett. Ilyen  pl.: a  vízhordás,  amely  az  eladó  lányok  kötelessége  volt és  alkalmat  adott a  legényekkel  való  találkozásra  a  kútnál.

A  legények  házhoz  járásának   szintén  meghatározott  rendje  volt.

Egyes  alkalommal a  legények  csoportosan  keresték  fel  a  lányos  házat,   máskor  az  udvarló  egyedül  látogatta  meg  választottja  házát.

A  legény számos jelből  következtethetett  arra,  hogy  jó  néven  veszik-e  közeledését .  Pl.: a  „kitették  a  szűrét” ismert  szólás  azt  jelentette,  hogy   a  kérő  szándékát   szívesen  veszik-e  vagy  nem.

Akinek  a  szűrét  kitették az  eresz  alá, mehetett  máshová  feleséget  keresni.

Nagyon  fontos  szerepük   volt  az  udvarlásban  a  szerelmi  ajándékoknak és  jeleknek.

Ezek  a  lányok  részéről:  a  zsebkendő,  a kalap  mellé  tűzhető  bokréta, a  legények  részéről többnyire  vásári  csecsebecsék,  nyalánkságok (pl.: mézeskalácsszív )   voltak.

Komolyabb udvarlási  szándékot  kifejező  szerelmi  ajándék  a  májusfa, amelyet  május  elsejének  éjszakáján   a  lány  háza  elé, az  ablak  alá  állított az  udvarló a  legényismerőseivel,  barátaival.

Megpróbálták  a  legények  egymást  túllicitálni  a  fa  méreteit  illetően.  A  fát  krepp papírral, borosüvegekkel  díszítették. A  májusfa  állítás  még  ma  is az   élő  hagyományok  közé  tartozik.

A  szerelmi  ajándék  sajátos  formája:   a  szerenád.

Néhány.  hangszeren  játszó  legény,  élükön   az   udvarlóval  a  lányos  ház    ablaka  alá  vonult és szép,  szerelmes   nótákat  játszottak. A  lány  tetszésnyilvánítását  az   ablakba  tett  égő  gyertyával  jelezte.

Ha  komolyra  fordult  a  sor és  a  szerelmesek  a  házasságot    fontolgatták,  akadályozó  tényező  lehetett  az  eltérő  vagyoni    osztály. Ilyenkor  a  szülői  beleszólás  miatt  meghiúsulhatott   az  elképzelés. Ha  viszont  az  akadályok elhárultak  a  pár  jövője  elől, akkor 

ünnepélyes  keretek  között gyűrűt  váltottak:  eljegyezték   egymást.

Több   évig  is  tarthatott  a jegyesség,   ez  idő  alatt  a  vőlegény sokszor  megfordult  a  háznál. Az   esküvő  előtt  három  héttel  a  vasárnapi  mise  alkalmával  a  helyi  pap kihirdette a  házasulandók  nevét,  szintúgy  a  következő  két  hét  vasárnapján.

Az esküvő hetében     rendezték  a  legénybúcsút, amit  a  legény családjának  borospincéjében   rendeztek.  A  menü szalonnából,  kolbászból,  kenyérből,  de  főleg  borból  állt.

Megvirradt  a  nagy  nap !  Az  esküvő  napja !

Délelőtt tartották a községházánál a polgári esküvőt, délután került sor a templomi szertartásra.

A  polgári  esküvőn    az  ifjú  páron  kívül  a  két  tanú   volt  jelen. Délután a  templomban  az  úr  színe előtt is  szentesítették  kapcsolatukat. Ezután  indultak  a  lakodalomba.

Általában  a  módosabb  háznál  rendezték  a  lakodalmat, ahol  már  délelőtt  elkezdték  a  sütés-főzést,   s  ahova már  délelőtt   szívesen  látták  a  vendégeket.

A  tényleges  lakodalom  már  sötétedésben  kezdődött,  a  vacsorával.

A  lakodalmi  vacsoránál  a  menyasszony  középen,  tőle  balra  a  vőlegény .

Ők  ülnek  a  központi   helyen,  mellettük  a  két  tanú  ül.  Utánuk   a  szülők ,  a  testvérek  helyezkednek  el  illetve  a   vendégek.

A  vacsora  kezdetekor  az  első tálakat  a menyasszony  és  a  vőlegény  elé  tették, a  vendégeknek  nem  volt  szabad  csörömpölni  az   evőeszközökkel mert   ez  szerencsétlenséget   hozhatott az  új  párra.

A  fogásokból  az  első  tálat  a  vőfély  hozta  be,   egy  verset  vagy mondókát  szavalva.

 Külön mondókája volt a levesre, pörköltre,  pecsenyére, kirántott húsra, süteményekre.

Pl. :  pecsenyére: 

„Pecsenyét  hoztam,  mégpedig  két  félét,

 behoztam  a  kakast és  vele  a  jércét.

Hogy  jutottam  hozzá?  Szépen  elbeszélem,

 hallgassanak  hát  rám, figyelemmel  kérem.

Szaladgált  a  kakas,  a jérce  nyomában

én meg  fogtam  magam,  futottam  utána.

Megcsíptem mindkettőt  hamar  szerencsésen,

Le  is  öltem  őket, s  leforráztam  szépen.

Lábukat  szépecskén össze  is  kötöttem,

és  végre  a  tepsibe  belegyömöszöltem.

Szép  piros-barnára   sült  meg  a  bőrük,

lett  királynak  való  pecsenye  belőlük.

Nyúljanak  utána,  ízes  a     falatja,

tisztelt  Násznagyuram, bátran  kóstolhatja !”

A  vacsora  után  zenét  kért  a    vőfély, felkéri  az  ifjú  feleséget,  majd  tovább    adja  a  férjnek.  Majd  sorra   táncoltatja  a  nőket.

Éjfélkor  kezdődik  a  menyasszony  táncoltatás (Ma  is  élő).

A  feleségen  ekkor  már  piros    alapon fehér  pöttyös  ruha van  (  menyecske  ruha ), a  fejére  pedig  ugyanilyen  mintájú  kendő:  lekötöttségének  jeleként.

A férj táncra perdül a feleségével, majd  az „eladó  a  menyasszony” felkiáltásra a  férfiak,  barátok,  ismerősök -  vagyis  a  vendégsereg - megtáncoltatja  az  ifjú  arát.

A  felkérés  előtt  az  előre  odakészített   mélytányérba (tálba) pénzt  tett, amit  rögtön  letakarnak  egy  lapos  tányérral.  A tánc végeztével  az  ifjú  férj  felkapja   a  feleségét (tálastól)   és  visszavonulnak.

A vendégek kifulladásig esznek-isznak, majd másnap este újból  összegyűlnek. A lakodalom  általában  három  napon  keresztül  folyt.

Ha  egy  velencei  lakos  más  faluból   való  lánnyal  házasodott,  pl.    sukoróival,  a  velencei  legények  elmentek  a  lány  falujába és  kikérték  a  lányt. A  vőlegénnyel  ment  a násznagy    és  a  vőfély.

A  vőfély  kikérte  a  menyasszonyt  és  elindultak  visszafele,  azonban  ekkor  már  a  faluból    kivezető  úton karvastagságú  szénából  font   kötél  volt kifeszítve.  Itt  a     menetnek  meg  kellett  állnia, a   vőlegénynek  pedig  el   kellett  szakítania  a  kötelet. Ha  sikerült, mehetett  tovább, ha  nem,  akkor megváltást  kellett  fizetnie  a  lányos  falu  legényei  részére,  ami  

kb.  20-30  liter  bor  volt  vagy    annak  az  ára.

Csak  ezután  indulhattak  tovább.   A  fenti  szokás  neve:   megváltás.

A  születés  pillanata  magában  hordozza  a halál   pillanatát  is.

Az  emberi  élet   utolsó  állomása  a  halál a  teljes  megsemmisülés  állapota.

A  vallás,  a  népszokások,   a  hit ezt a  valóságot  próbálják a  nép  számára  elfogadhatóvá  tenni.

A túlvilági  lét,  a  tovább  létezés képzete  megkönnyíti   a  beletörődést a  megváltozhatatlanba.

Ezért  fontosak  a  halál  témájához  fűződő,  majd ezer éve  a keresztény,  illetve  a  babonás néphit  szokásainak  vizsgálata.

Az  emberek  sokat  foglalkoztak  a  népi  meteorológiával,  hogy  előre  következtethessenek  az  elkövetkezendő napok  időjárási  viszonyaira. Ebből a törekvésből  származik  saját  jövőjük  iránti  kíváncsiságuk.

A  halál  előjele  lehetett  a  kutya  szűkölése, vonítása, illetve  a bagoly három   egymást  követő éjszakai  huhogása.

Tárgyaknak  (pl.  szentkép)  leesése, elmozdulása, valamint  a  kemence,  a kémény  megrepedése,  leomlása.

A  haldoklót  a  tiszta  szobában  helyezték  el.  A  hívő  beteg  érezve  papot  hívatott: meggyónt,   megáldozott,felvette   az  utolsó  kenetet, végrendelkezett,  elmondta  utolsó  kívánságát,  elbúcsúzott  szeretteitől.

Közvetlenül  a  halál  beállta  után a  halott  szemeit   lefogták,  állát  felkötötték  egy  kendővel,   - a  hullamerevség  beálltáig-  utána  leoldották. Kezét  rózsafüzérrel   összekulcsolták.

Velencén  csak  az  1910-es  évektől  volt  orvos,  addig a  tanfolyamot  végzett  helyi  halottkém  állapította  meg  az  elhalálozás  tényét.

Ezután  a   tükröt   lefedték, az  órát  megállították, a  tüzet  kioltották a házban.  A papnak  megüzenték  a  halálhírt, aki   a   lélekharanggal  tudtára  adta  a  falu  népének  az  eseményt.  Ha  férfi  volt  a  halott,  akkor három  rövidet, ha  nő,  akkor  két  rövidet harangoztak.  Ezt  csendítésnek  hívták..

A  halott mosdatását  és öltöztetését nő  esetén  a  női  családtagok,  férfi esetén  bármilyen  nemű  családtagok  végezhették,  de  többnyire  ezt   is  nők  csinálták. Fiatal  halott  esetén az  anya  és  a  nagymamák  végezték. A  férfi  halottat  megborotválták. A  mosdóvizet  kiöntötték valahol  távol,  kevésbé  emberjárta  területen. A   mosdató  szappant  eldobták,  elásták.  Előfordult  az is, hogy  a  halott  arcát  bekenték  vörösborral,   hogy  „élőbb” arcszíne  legyen.

Ezután  ünnepi  ruhába  öltöztették  a  halottat, a  legtöbbször fekete és   fehér  színű  anyagok  dominálnak. A  felravatalozás  szintén  a  tiszta  szobában  történt.

A koporsóba  helyezték  a felöltöztetett  halottat,   mellén  összekulcsolt  kézzel, cipőben,  de  összekötözött  lábbal, és  kalap  nélkül. A  halott feje alá kispárnát  tettek,  mellé  pedig életére  jellemző  tárgyakat, pl.:  tűt,  cérnát,  ostort.

A  temető  az   egyház  tulajdonát  képezte, ebből  lehetett    vásárolni   sírhelyet.

A  sírgödröt a férfi  családtagok  ásták, a segítő  barátokat  illett  megkínálni egyszerű  étellel,   itallal.

A  sírgödör  tájolása kelet - nyugat, a  koporsó  elhelyezésekor  a  halott  feje nyugat  felé  esett. Velencén nem találhatóak padmalyos sírok, csak  úgynevezett  szimpla sírok.  A  családtagok  többnyire  egymás  mellé  temetkeztek.

Szokás  volt az  úgynevezett  halott nézés,   amikor  a   rokonok, barátok,  ismerősök  felkeresték  a  házat és  lerótták  kegyeletüket  az  eltávozott   emléke  előtt.  A  látogatókat  többnyire  megkínálták  szalonnával,  kenyérrel,  borral  és  pálinkával,   kaláccsal.

A  velencei  néphit  szerint  a  terhes    nőnek  tartózkodnia  kellett  a  halott  látogatásától,   nehogy  rontás  érje  a   leendő  gyermeket.

Ha  csak   egy  szobából  állt  a  ház,   akkor  a  lakók  a temetésig  elköltöztek  a  rokonokhoz, barátokhoz.

Az  elhalálozás  napjának  estéjén kezdődött  a  házban  a  virrasztás,  ahova   csak  felnőtt és  házas emberek  mehettek.

Általában  a  tiszta  szoba  közepén elhelyezett  fedetlen   koporsó    egyik  oldalán  a  férfiak,   másik  oldalon  a  nők     foglaltak  helyet.   Csendes  beszélgetéssel  és   imádkozással  töltötték  az  időt.

A  temetést  általában    három  nappal  a  haláleset  után   rendezték.

A  felravatalozott    testre  ráhelyezték  a  szemfedőt és  összeszegelték  a  koporsót. A  koporsót  kézben  vitték  ki  a  házból   az  udvarra, ahol   ráhelyezték  az  úgynevezett „Szent  Mihály  lovára”,    ami  egy rövidebb  négylábú  szállító  faállvány, elől - hátul  hosszú  nyéllel.

Itt  az  összegyűltek  előtt  a  pap   elbúcsúztatta  a  halottat.

Az  udvarról  elindult  a  halottas  menet.  A  katolikusoknál az élen  a  keresztvivő  ment, utána  a  kántor,   kb.  10   jól  éneklő   gyermekkel végig  énekeltek,  a  kántor  vezetésével.

Ezután  következett  a    koporsó  a  halottvivőkkel,   akik   vagy  a „Szent  Mihály lován” vagy  ha   távol  volt  a  temető,  szekéren  szállították   a  halottat.

Mögöttük  a  pap    következett, majd  a  gyászoló  hozzátartozók,   barátok..

A  temető  bejáratánál  megáll  a  menet   és  imádkoznak.   Innen már  kizárólag  a  „Szent  Mihály  lován” viszik. Az  ima  után  kb. 10  percig szólt a  harang, ez  a  „kiharangozás.”

Közben  a  koporsót  a  sírhelyhez  vitték  és  a  kötéllel  leeresztették   a  sírgödörbe.

A  koporsóra  virágot  szórtak, aztán  beföldelték  a  sírt és  a   fej  felőli, tehát  nyugati  végébe fejfát  tűztek. A fejfa általában faragott  fából készült,  amin  a halott nevén kívül még egy - egy  versecske  is  állhatott.

A  temetés  után  került  megrendezésre  a  halotti tor, abban  a  házban, ahol  az  elhunyt  élt.  Egyszerű  ételekkel  kínálták  a   vendégeket (szalonna,  kenyér,  bor,  pálinka).A  jelenlévők   csendesen  étkeztek,  a  halottról  beszélgettek,  majd  mielőtt   mulatozásba    csapott    volna  a  tor,  az  elhunyt  emlékét  kegyelettel  őrizve  távoztak.

A  közelebbi  hozzátartozók   gyakran  emlékeztek  meg  az  elhunytról    halottak  napján,  karácsonykor,    a  névnapján,  és  az  elhalálozás  évfordulóján.

Ilyenkor  tartózkodtak  a  szórakozástól,  gyakran  felkeresték    a  sírt  és  virágot  vittek,  illetve    tisztogatták  a  sír  környékét.

Mint  láthattuk  a   fentiekből  az    emberi  élet   fordulói  nagyon  sok  lehetőséget   adnak  a  néprajzi   gyűjtésre.

 Mind  a  születés,  mind  a  házasság, mind  a  halál,  olyan  események,   mely  minden  nép  kultúrájában  megtalálható,  természetesen  más-más  formában.

Így  a   magyarság    történetét  is  végigkíséri.

Melléklet:

A fiú búcsúzó verse a  szülői házban,  a vőfély tolmácsolásában :

„Zeneszónak    szűnjön  meg  zengése,

sarkantyúnak   szűnjön meg  pengése,

mert búcsúzásomnak  lészen  most  kezdése !

Kedves  vőlegényünk  szeretettel  megkért,  hogy

mondjam  el búcsúzó  szavait  helyette.

Zeng  a  búcsúszóm,  hullanak   könnyeim,

mert  tőletek  válok  el,  drága  jó  szüleim.

Isten  áldását  kérem   fejetekre,

hogy  részetek  legyen az  örök  életben.

Kedves  édesanyám !

Mielőtt  indulok,  könnyező  szemekkel, 

válladra  borulok.

Neked  köszönhetem,  hogy  a  földön  élek, 

hogy  fölneveltél,  hálát  adok  néked.

Bár  holnaptól másfelé  haladok, 

tenéked  mindenkor

hű  fiad  maradok.

Légy  szerető  anyám, bár  nem  leszek  melletted,

Az  isten  áldja  meg minden  lépésedet.

Kedves  édesapám !  Tőled  is  búcsúzom, 

búcsúzó  szavam  neked  elszavalom.

Bocsánatot  kérek,  ha  megbántottalak,

nagyon  kérlek,  légy  nálam  boldogabb.

Testvérhúgaimtól  is  most  búcsút  veszek,

Mindenkor  maradok hű  testvéretek.

S  miután búcsúzásomnak végére  értem,

vendégseregünket  arra kérem,

induljunk  el  csendes  békességben,

keressük  fel   vőlegényünk  párját,

drága   hitvesét,  ékes  menyasszonyát.”