Az emberi élet fordulói Velencén
AZ EMBERI ÉLET FORDULÓI VELENCÉN
Gyűjtötték : Ács Gábor Székesfehérvár, József Attila Gimnázium
Vígh Zsuzsanna Székesfehérvár, Teleki Blanka Gimnázium
1992
Kultúránk története - mint valamennyi népé- az emberi élet legfontosabb pillanatainak számtalan közvetett és közvetlen megfogalmazását őrzi.
Az embert már a legkorábbi időktől kezdve foglalkoztatták életének meghatározó eseményei: a születés, a házasság és a halál.
Gyűjtőmunkánk helyszínén a Velencei-tó partján fekvő Velencén - sajnos- már nem ápolják a régi hagyományokat.
Ennek okaként az 1930-40-es években megindult iparosodást jelölhetjük meg. Az emberek, a jobb kereseti lehetőség reményében, a közelben található Székesfehérvárra és az újjáépített Budapestre utaztak dolgozni.
Az időközben üdülőközponttá vált nagyközség lakói nem tartották fontosnak a régi népszokások felelevenítését, megőrzését, és továbbadását.
Szerencsére néhány idősebb ember még emlékezetében és szívében hordja gyermekkora emlékeit. Ők segítettek munkánkban.
Az emberi szokások, hagyományok már a születés pillanatát átszövik.
A gyermek születését reményteljes várakozás, készülődés előzte meg. (Ámbár a szülés előtt, a megszokott munkájukat végezték a terhes nők). A szülés megkezdődése előtt a leendőbeli édesanyát a ház első úgynevezett „tiszta szobájába” fektették.
Az előkészületben (a családtagokon kívül) segített a bábaasszony.
A bábaasszony általában egy idősebb, az egész falut jól ismerő személy volt, aki tudásismeretét a tapasztalatok hagyományozása útján szerezte.
A bába általános tennivalói ( a szülés előkészítésén kívül ) a következők voltak: megvetette a gyermekágyas asszony ágyát, előkészítette a szülés helyét, és az ahhoz szükséges eszközöket és tárgyakat.
Vajúdáskor, amíg a kinyomás meg nem kezdődött, fenn járatták az asszonyt, hogy könnyebben szülje meg gyermekét.
Nagyobb volt a család öröme, ha az első gyermek fiú lett.
A szülés alatt az édesapa a konyhában, vagy a hátsó szobában várakozott.
A bába a szülés után lemosta a gyermeket, és a gyermekágyast.
Meghatározott ideig, általában egy hétig naponta ment az anyát és az újszülöttet ápolni, a szennyeseket kimosni. A bábaasszony általában kiszabott pénzösszeget kapott szolgálataiért, ezt terményben , élelmiszerben is megválthatták.
Szokás volt a hozzátartozók, rokonok részéről a gyermekágyi ebéd, a „komatál” vitele az édesanyának és az újszülöttnek. Ez rendszerint húslevesből, baromfihúsból, kalácsfélékből, süteményekből, borból, pálinkából állt.
Esetenként sört is vittek azért, hogy több legyen a szoptató asszony teje.
A születést a legközelebbi hivatalos napon jelentették be a plébánián, legtöbbször ez a bábaasszony tiszte volt.
A keresztelés a születést követő második, harmadik vasárnapon, többnyire a reggeli órákban történt a templomban.
A keresztszülők, „komák” kiválasztása már a születés előtt megtörtént.
A keresztelésnek nagy jelentőséget tulajdonítottak, a gonosz, ártó hatalmakkal szembeni védettség szempontjából.
A keresztelői menet indulásakor sok helyen azt mondták:
„Pogányt viszünk, keresztényt hozunk.”
Hazakíséréskor pedig:
„Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk.”
Vagy párbeszédes formában:
„Mit vittetek? Egy kis pogánykát.
Mit hoztatok? Egy kis báránykát”.
A párbeszéd a bába és a komaasszony között zajlott le.
A keresztelői lakomának két fajtája ismeretes:
Szerényebb megvendégelés, ebéd, vacsora vagy csak kínálás formájában a keresztelő napján a komák és a bába részvételével vagy nagyobb szabású lakoma, főként az első fiúgyermek születése után. Ez utóbbi nem feltétlenül a keresztelés napja, hanem pl.:
disznóölés, szüret, stb. A nagyobb lakomára meghívták a távolabbi rokonokat, szomszédokat is.
Az emberi élet egyik legszentebb, legörömtelibb pillanata:
a házasság , amely két egymást szerető ember Isten színe előtti egybekelése.
Persze a hivatalos eseményt rengeteg apró mozzanat előzi meg.
Ismerkedésre leginkább a leányfonóban, a bálokon, lakodalmakkor és más, zenés táncos összejövetelen kerülhetett sor.
Az udvarlás bizonyos munkák alkalmánál megengedett. Ilyen pl.: a vízhordás, amely az eladó lányok kötelessége volt és alkalmat adott a legényekkel való találkozásra a kútnál.
A legények házhoz járásának szintén meghatározott rendje volt.
Egyes alkalommal a legények csoportosan keresték fel a lányos házat, máskor az udvarló egyedül látogatta meg választottja házát.
A legény számos jelből következtethetett arra, hogy jó néven veszik-e közeledését . Pl.: a „kitették a szűrét” ismert szólás azt jelentette, hogy a kérő szándékát szívesen veszik-e vagy nem.
Akinek a szűrét kitették az eresz alá, mehetett máshová feleséget keresni.
Nagyon fontos szerepük volt az udvarlásban a szerelmi ajándékoknak és jeleknek.
Ezek a lányok részéről: a zsebkendő, a kalap mellé tűzhető bokréta, a legények részéről többnyire vásári csecsebecsék, nyalánkságok (pl.: mézeskalácsszív ) voltak.
Komolyabb udvarlási szándékot kifejező szerelmi ajándék a májusfa, amelyet május elsejének éjszakáján a lány háza elé, az ablak alá állított az udvarló a legényismerőseivel, barátaival.
Megpróbálták a legények egymást túllicitálni a fa méreteit illetően. A fát krepp papírral, borosüvegekkel díszítették. A májusfa állítás még ma is az élő hagyományok közé tartozik.
A szerelmi ajándék sajátos formája: a szerenád.
Néhány. hangszeren játszó legény, élükön az udvarlóval a lányos ház ablaka alá vonult és szép, szerelmes nótákat játszottak. A lány tetszésnyilvánítását az ablakba tett égő gyertyával jelezte.
Ha komolyra fordult a sor és a szerelmesek a házasságot fontolgatták, akadályozó tényező lehetett az eltérő vagyoni osztály. Ilyenkor a szülői beleszólás miatt meghiúsulhatott az elképzelés. Ha viszont az akadályok elhárultak a pár jövője elől, akkor
ünnepélyes keretek között gyűrűt váltottak: eljegyezték egymást.
Több évig is tarthatott a jegyesség, ez idő alatt a vőlegény sokszor megfordult a háznál. Az esküvő előtt három héttel a vasárnapi mise alkalmával a helyi pap kihirdette a házasulandók nevét, szintúgy a következő két hét vasárnapján.
Az esküvő hetében rendezték a legénybúcsút, amit a legény családjának borospincéjében rendeztek. A menü szalonnából, kolbászból, kenyérből, de főleg borból állt.
Megvirradt a nagy nap ! Az esküvő napja !
Délelőtt tartották a községházánál a polgári esküvőt, délután került sor a templomi szertartásra.
A polgári esküvőn az ifjú páron kívül a két tanú volt jelen. Délután a templomban az úr színe előtt is szentesítették kapcsolatukat. Ezután indultak a lakodalomba.
Általában a módosabb háznál rendezték a lakodalmat, ahol már délelőtt elkezdték a sütés-főzést, s ahova már délelőtt szívesen látták a vendégeket.
A tényleges lakodalom már sötétedésben kezdődött, a vacsorával.
A lakodalmi vacsoránál a menyasszony középen, tőle balra a vőlegény .
Ők ülnek a központi helyen, mellettük a két tanú ül. Utánuk a szülők , a testvérek helyezkednek el illetve a vendégek.
A vacsora kezdetekor az első tálakat a menyasszony és a vőlegény elé tették, a vendégeknek nem volt szabad csörömpölni az evőeszközökkel mert ez szerencsétlenséget hozhatott az új párra.
A fogásokból az első tálat a vőfély hozta be, egy verset vagy mondókát szavalva.
Külön mondókája volt a levesre, pörköltre, pecsenyére, kirántott húsra, süteményekre.
Pl. : pecsenyére:
„Pecsenyét hoztam, mégpedig két félét,
behoztam a kakast és vele a jércét.
Hogy jutottam hozzá? Szépen elbeszélem,
hallgassanak hát rám, figyelemmel kérem.
Szaladgált a kakas, a jérce nyomában
én meg fogtam magam, futottam utána.
Megcsíptem mindkettőt hamar szerencsésen,
Le is öltem őket, s leforráztam szépen.
Lábukat szépecskén össze is kötöttem,
és végre a tepsibe belegyömöszöltem.
Szép piros-barnára sült meg a bőrük,
lett királynak való pecsenye belőlük.
Nyúljanak utána, ízes a falatja,
tisztelt Násznagyuram, bátran kóstolhatja !”
A vacsora után zenét kért a vőfély, felkéri az ifjú feleséget, majd tovább adja a férjnek. Majd sorra táncoltatja a nőket.
Éjfélkor kezdődik a menyasszony táncoltatás (Ma is élő).
A feleségen ekkor már piros alapon fehér pöttyös ruha van ( menyecske ruha ), a fejére pedig ugyanilyen mintájú kendő: lekötöttségének jeleként.
A férj táncra perdül a feleségével, majd az „eladó a menyasszony” felkiáltásra a férfiak, barátok, ismerősök - vagyis a vendégsereg - megtáncoltatja az ifjú arát.
A felkérés előtt az előre odakészített mélytányérba (tálba) pénzt tett, amit rögtön letakarnak egy lapos tányérral. A tánc végeztével az ifjú férj felkapja a feleségét (tálastól) és visszavonulnak.
A vendégek kifulladásig esznek-isznak, majd másnap este újból összegyűlnek. A lakodalom általában három napon keresztül folyt.
Ha egy velencei lakos más faluból való lánnyal házasodott, pl. sukoróival, a velencei legények elmentek a lány falujába és kikérték a lányt. A vőlegénnyel ment a násznagy és a vőfély.
A vőfély kikérte a menyasszonyt és elindultak visszafele, azonban ekkor már a faluból kivezető úton karvastagságú szénából font kötél volt kifeszítve. Itt a menetnek meg kellett állnia, a vőlegénynek pedig el kellett szakítania a kötelet. Ha sikerült, mehetett tovább, ha nem, akkor megváltást kellett fizetnie a lányos falu legényei részére, ami
kb. 20-30 liter bor volt vagy annak az ára.
Csak ezután indulhattak tovább. A fenti szokás neve: megváltás.
A születés pillanata magában hordozza a halál pillanatát is.
Az emberi élet utolsó állomása a halál a teljes megsemmisülés állapota.
A vallás, a népszokások, a hit ezt a valóságot próbálják a nép számára elfogadhatóvá tenni.
A túlvilági lét, a tovább létezés képzete megkönnyíti a beletörődést a megváltozhatatlanba.
Ezért fontosak a halál témájához fűződő, majd ezer éve a keresztény, illetve a babonás néphit szokásainak vizsgálata.
Az emberek sokat foglalkoztak a népi meteorológiával, hogy előre következtethessenek az elkövetkezendő napok időjárási viszonyaira. Ebből a törekvésből származik saját jövőjük iránti kíváncsiságuk.
A halál előjele lehetett a kutya szűkölése, vonítása, illetve a bagoly három egymást követő éjszakai huhogása.
Tárgyaknak (pl. szentkép) leesése, elmozdulása, valamint a kemence, a kémény megrepedése, leomlása.
A haldoklót a tiszta szobában helyezték el. A hívő beteg érezve papot hívatott: meggyónt, megáldozott,felvette az utolsó kenetet, végrendelkezett, elmondta utolsó kívánságát, elbúcsúzott szeretteitől.
Közvetlenül a halál beállta után a halott szemeit lefogták, állát felkötötték egy kendővel, - a hullamerevség beálltáig- utána leoldották. Kezét rózsafüzérrel összekulcsolták.
Velencén csak az 1910-es évektől volt orvos, addig a tanfolyamot végzett helyi halottkém állapította meg az elhalálozás tényét.
Ezután a tükröt lefedték, az órát megállították, a tüzet kioltották a házban. A papnak megüzenték a halálhírt, aki a lélekharanggal tudtára adta a falu népének az eseményt. Ha férfi volt a halott, akkor három rövidet, ha nő, akkor két rövidet harangoztak. Ezt csendítésnek hívták..
A halott mosdatását és öltöztetését nő esetén a női családtagok, férfi esetén bármilyen nemű családtagok végezhették, de többnyire ezt is nők csinálták. Fiatal halott esetén az anya és a nagymamák végezték. A férfi halottat megborotválták. A mosdóvizet kiöntötték valahol távol, kevésbé emberjárta területen. A mosdató szappant eldobták, elásták. Előfordult az is, hogy a halott arcát bekenték vörösborral, hogy „élőbb” arcszíne legyen.
Ezután ünnepi ruhába öltöztették a halottat, a legtöbbször fekete és fehér színű anyagok dominálnak. A felravatalozás szintén a tiszta szobában történt.
A koporsóba helyezték a felöltöztetett halottat, mellén összekulcsolt kézzel, cipőben, de összekötözött lábbal, és kalap nélkül. A halott feje alá kispárnát tettek, mellé pedig életére jellemző tárgyakat, pl.: tűt, cérnát, ostort.
A temető az egyház tulajdonát képezte, ebből lehetett vásárolni sírhelyet.
A sírgödröt a férfi családtagok ásták, a segítő barátokat illett megkínálni egyszerű étellel, itallal.
A sírgödör tájolása kelet - nyugat, a koporsó elhelyezésekor a halott feje nyugat felé esett. Velencén nem találhatóak padmalyos sírok, csak úgynevezett szimpla sírok. A családtagok többnyire egymás mellé temetkeztek.
Szokás volt az úgynevezett halott nézés, amikor a rokonok, barátok, ismerősök felkeresték a házat és lerótták kegyeletüket az eltávozott emléke előtt. A látogatókat többnyire megkínálták szalonnával, kenyérrel, borral és pálinkával, kaláccsal.
A velencei néphit szerint a terhes nőnek tartózkodnia kellett a halott látogatásától, nehogy rontás érje a leendő gyermeket.
Ha csak egy szobából állt a ház, akkor a lakók a temetésig elköltöztek a rokonokhoz, barátokhoz.
Az elhalálozás napjának estéjén kezdődött a házban a virrasztás, ahova csak felnőtt és házas emberek mehettek.
Általában a tiszta szoba közepén elhelyezett fedetlen koporsó egyik oldalán a férfiak, másik oldalon a nők foglaltak helyet. Csendes beszélgetéssel és imádkozással töltötték az időt.
A temetést általában három nappal a haláleset után rendezték.
A felravatalozott testre ráhelyezték a szemfedőt és összeszegelték a koporsót. A koporsót kézben vitték ki a házból az udvarra, ahol ráhelyezték az úgynevezett „Szent Mihály lovára”, ami egy rövidebb négylábú szállító faállvány, elől - hátul hosszú nyéllel.
Itt az összegyűltek előtt a pap elbúcsúztatta a halottat.
Az udvarról elindult a halottas menet. A katolikusoknál az élen a keresztvivő ment, utána a kántor, kb. 10 jól éneklő gyermekkel végig énekeltek, a kántor vezetésével.
Ezután következett a koporsó a halottvivőkkel, akik vagy a „Szent Mihály lován” vagy ha távol volt a temető, szekéren szállították a halottat.
Mögöttük a pap következett, majd a gyászoló hozzátartozók, barátok..
A temető bejáratánál megáll a menet és imádkoznak. Innen már kizárólag a „Szent Mihály lován” viszik. Az ima után kb. 10 percig szólt a harang, ez a „kiharangozás.”
Közben a koporsót a sírhelyhez vitték és a kötéllel leeresztették a sírgödörbe.
A koporsóra virágot szórtak, aztán beföldelték a sírt és a fej felőli, tehát nyugati végébe fejfát tűztek. A fejfa általában faragott fából készült, amin a halott nevén kívül még egy - egy versecske is állhatott.
A temetés után került megrendezésre a halotti tor, abban a házban, ahol az elhunyt élt. Egyszerű ételekkel kínálták a vendégeket (szalonna, kenyér, bor, pálinka).A jelenlévők csendesen étkeztek, a halottról beszélgettek, majd mielőtt mulatozásba csapott volna a tor, az elhunyt emlékét kegyelettel őrizve távoztak.
A közelebbi hozzátartozók gyakran emlékeztek meg az elhunytról halottak napján, karácsonykor, a névnapján, és az elhalálozás évfordulóján.
Ilyenkor tartózkodtak a szórakozástól, gyakran felkeresték a sírt és virágot vittek, illetve tisztogatták a sír környékét.
Mint láthattuk a fentiekből az emberi élet fordulói nagyon sok lehetőséget adnak a néprajzi gyűjtésre.
Mind a születés, mind a házasság, mind a halál, olyan események, mely minden nép kultúrájában megtalálható, természetesen más-más formában.
Így a magyarság történetét is végigkíséri.
Melléklet:
A fiú búcsúzó verse a szülői házban, a vőfély tolmácsolásában :
„Zeneszónak szűnjön meg zengése,
sarkantyúnak szűnjön meg pengése,
mert búcsúzásomnak lészen most kezdése !
Kedves vőlegényünk szeretettel megkért, hogy
mondjam el búcsúzó szavait helyette.
Zeng a búcsúszóm, hullanak könnyeim,
mert tőletek válok el, drága jó szüleim.
Isten áldását kérem fejetekre,
hogy részetek legyen az örök életben.
Kedves édesanyám !
Mielőtt indulok, könnyező szemekkel,
válladra borulok.
Neked köszönhetem, hogy a földön élek,
hogy fölneveltél, hálát adok néked.
Bár holnaptól másfelé haladok,
tenéked mindenkor
hű fiad maradok.
Légy szerető anyám, bár nem leszek melletted,
Az isten áldja meg minden lépésedet.
Kedves édesapám ! Tőled is búcsúzom,
búcsúzó szavam neked elszavalom.
Bocsánatot kérek, ha megbántottalak,
nagyon kérlek, légy nálam boldogabb.
Testvérhúgaimtól is most búcsút veszek,
Mindenkor maradok hű testvéretek.
S miután búcsúzásomnak végére értem,
vendégseregünket arra kérem,
induljunk el csendes békességben,
keressük fel vőlegényünk párját,
drága hitvesét, ékes menyasszonyát.”
